Szikora Melinda – „Sokan akartak volna tapsikolni a Fradi kispadján, de én nem ilyen játékos vagyok”

A Bács-Kiskunból a válogatottig sorozat harmadik számában már olyan sportolók is szerepelnek, akik még jelenleg is aktív játékosok. A kiskunmajsai származású Szikora Melindával beszélgettünk az indulásáról, sérülésekről és új motivációt jelentő váltásról.

Nagyon pörgős személyiség vagy mind a pályán, mind az életben is. Ilyen voltál gyerekként is?

Igen, szerettem a pörgést. Így amikor Kiskunmajsán az Arany János Általános Iskolában tízévesen először mentem le edzésre, egyből megtetszett. Mivel a korosztályomnak nem volt kapusa, ezért beraktak a kapuba, hogy ott nem sok vizet fogok zavarni, de nem szerettem beállni. Ennek is köszönhető, hogy amikor később már a saját korosztályomban kerültem, akkor próbáltam mezőnyben érvényesülni. 13 évesen jött az első sérülésem, elszakadt a keresztszalagom, amit először fekvő gipszbe raktak, mondván még nagyon fiatal vagyok. Nem emlékszem pontosan, de szerintem a gipsz után még rehabilitáció sem volt. Persze az első testnevelésórán újra alám csuklott a lábam.

Ilyen fiatalon szörnyű lehetett ezt megélni. Hogyan sikerült ennek véget vetni?

Agócs Adrienn segített eljutnom Kecskemétre dr. Nemes Józsefhez, aki bár sokat gondolkozott, de végül megműtött. Az általános iskola utáni nyáron volt a műtét. Sajnos a nővérek is antisportosok voltak, mondogatták ott nekem, hogy remélik, most már többet nem megyek a pálya közelébe. Az egész nyaram erre ment rá, és még a középiskola első heteiben is csak rögzítőben jártam. Nagyon nehéz időszak volt.

Melyik középiskolába jártál?

A Dózsa György Gimnáziumban kezdtem el a középiskolát. Éreztem, hogy nem jó a lábam, de lejártam mozogni és próbáltam erősíteni. Az első év utáni nyáron volt egy kézilabda tábor Kiskunhalason, ahova hárman kiskunmajsai lányok mentünk el. Az első edzéseken beállóba raktak be, majd az egyik edzésen beraktak kapuba és Marica néni egyből kiszúrt. Ennek köszönhetően második évben átkerültem a Bibó Gimnáziumba. Kezdtem lelkes lenni, hogy kapus leszek, hiszen Marica néni nagyon jó edzéseket tartott nekünk. Fejlődtem és játszottam is az utánpótlásban.

Sok játékos utánpótlás korában kimagasló, de nem tudja megtenni a felnőtt mezőnybe való lépést. Neked hogyan sikerült ez?

Akkor már Zsiga Gyula volt Kiskunhalason a felnőtt csapat edzője. Edzésekre jártunk és néha már mérkőzéseken is ott ültem a padon. Sajnos az utolsó gimnáziumi év végén kiesett a Kiskunhalas az NB I-ből. Ez teljesen sokkolt, mert szerettem volna az első osztályban játékpercekhez jutni, és ez szétfoszlani látszott. Azonban az élet nem engedte, hogy csüggedjek. Szarka Évának köszönhető, hogy képbe kerültem Székesfehérváron, ahol beajánlott Sugár Tímeának. Susu megnézett Halason egy mérkőzésen és elhívtak Fehérvárra próbaedzésre, ahol engem választott, és így írtam alá első ötéves szerződésemet az Albánál.

Egyből bemutatkoztál a felnőtt csapatban?

Az első évben nem védtem a felnőttben, de nagyon sok lemaradásom volt, amit Sugár Timivel elkezdtem ledolgozni. NB I/B-be kettőssel kölcsönadtak Tökölre, ahol játszhattam volna felnőtt mezőnybe, de Schneck Réka mögött csak ültem a kispadon. Látták ezt Fehérváron is, hogy ez így nem jó, így egy idő után már nem engedtek el. Hatalmas szerencsém volt, mert pont egy olyan időszak következett, amikor Sótonyi László nem volt megelégedve a felnőtt kapusokkal és berakott. Először csak öt percre, majd tíz percre dobott be, de egyre jobban ment a védés.

Adódik a kérdés, hogy jött a ferencvárosi ajánlat?

A székesfehérvári negyedik évben már gondolkoztam, hogy kellene számomra egy kis légkörváltás. Timi azt ajánlotta, hogy ez az egy év még kell a fejlődésemhez, maradjak itt. Ha akkor valaki feljebb akart lépni Magyarországon, a Fradi jelentette az igazi kiugrási lehetőséget. Két KEK győzelem után én is csatlakozhattam. Akkor a Bajnokok Ligájában is érdekelt volt már a csapat. Kaptam egy lehetőséget és nagyon motivált voltam. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy minél jobb teljesítménnyel ott tudjak maradni. Ez számomra ugyanolyan nagy ugrás volt Fehérvárról a Fradiba kerülni, mint anno juniorból a felnőttbe.

Hat évet töltöttél a Fradiban. Hogyan élted meg ezeket az éveket?

Az első évem gyengén sikerült, kerestem kicsit magamat. Onnantól viszont, hogy Duleba Norberttel elkezdtük a közös munkát, elkezdett egyre jobban menni a védés. Ha a hat évet levetítem, akkor a közepe volt nagyon erős. Sajnos Bíró Blanka érkezésével egy fiatal tehetséges kapus került mellém és miután elkapta a fonalat, nem nagyon kaptam már sok lehetőséget. Talán ez a belső feszültség is hozzájárult ahhoz, hogy újra lesérültem. Bár a sérülésből nagyon motiváltan tértem vissza és annyi kihagyás után meglepően jó volt a teljesítményem. Sajnos játéklehetőséget akkor már nem kaptam, és amikor látod, hogy egy frissen feljutó csapat ellen sem kapsz szerepet, elgondolkozol, hogy mi legyen. Hát én felbontottam a szerződésemet.

Mik szerepeltek a céljaid között?

Védeni szerettem volna újra és egy külföldi ajánlatot kipróbáltam volna. Egy nagyon jó lehetőségem volt Franciaországból is, de az utolsó pillanatban jött a siófoki lehetőség. Amikor aláírtam a szerződést, még nem tudtam, hogy jó döntés lesz-e, hiszen a posztomon ott volt Silje Solberg is. Ettől függetlenül nagyon motivált voltam, hiszen az új lehetőség, és az, hogy elkezdtük szervezni a saját kapus táboromat, a negatív dolgokat elfeledtette velem.

Valahogy a válogatott meghívókkal mindig fukarkodtak. Hogy élted ezt meg?

Az első válogatott mérkőzésem még Németh András szövetségi kapitánysága idejében volt Horvátországban. Ekkor már a Fradiba igazolásom tény volt, talán ennek is volt betudható. A következő válogatott szereplésemre egészen a 2016-os Európa bajnokságig várni kellett. Az EB-re készülő keretben negyedik számú kapus voltam, így a felkészülésben sem vettem részt és nem is utaztam a válogatottal Svédországba. A Fradi itthon maradt játékosaival edzettünk és egy pénteki edzés utána hazamentem, lehalkítottam a telefonom, gondoltam, hogy akkor most alszok egy jót. 11 óra körül keltem fel, amire körülbelül már száz nem fogadott hívásom volt. Másfél órám volt, hogy kiérjek a reptérre. Összeségében nagyon jól sikerült a beugrásom, hiszen három meccsen játszottam. Az elsőn még csak pár percet kaptam, de az utolsó mérkőzésen már én kezdtem. Maga az, hogy ott lehettem, hihetetlen élmény volt. De összeségében, mivel az alapozást se csináltam végig a válogatottal, olyan volt, mintha olyan gép mellé raktak volna, amit nem tudok kezelni. De a sportban nincs ha.

Jó újra látni, hogy motivált vagy. Hogy élted meg az első saját táborodat?

Szerintem fel sem fogtam, hogy ez mekkora dolog. Sokan, akik közel állnak hozzám, tükröt tartottak elém, hogy legyek már rá büszke, mert ők be sem mertek volna vállani egy ilyet. Ha visszagondolok rá, akkor a mai napig el se hiszem, hogy ez megtörtént. Külön öröm számomra, hogy ez mind Kiskunmajsán történhetett meg. A másik nagyon jóleső érzés, hogy a táborban résztvevő gyerekek és szüleik máig sokszor írnak nekem. Kikérik a tanácsomat, hogy mit tegyenek, vagy csak gratulálnak egy mérkőzés után. Ez a tábor nagyon sokat segített, hogy megtaláljam újra a motivációmat. Nagyon elfáradtam, de az emlékeket újra felelevenítve nagyon gyorsan ment a regeneráció.

Az idei szezonban újra a régi formádat láthatják a szurkolók!

Ilyen hőfokú mérkőzéseken az utóbbi két évben nem is volt lehetőségem védeni. Egy új csapatban való szereplés mindig hordoz magában veszélyeket és a kapus poszt még inkább ilyen. Szerencsére az eltelt mérkőzések és az alapozás is nagyon jól sikerült. Az, hogy egyből felvettem a fonalat, annak is köszönhető, hogy már rutinosabb játékos vagyok, és a társak is mind ugyanabban az életfázisban vannak, mint én. Mindenki megjárta szinte ugyanazokat a lépcsőket, mint én, és korosztályban is közel állunk egymáshoz.

Köszönöm szépen az interjút, további sok sikert kívánok!