A kiskőrösi kézilabda alapjai és múltja összeforrt a Martinovics házaspárral. Életük a sporton, azon belül is a kézilabdán keresztül teljesedett ki. A feleség, Holló Éva a Kiskőrösön legendássá vált Holló Jani bácsi lányaként a sportban nőtt fel. Martinovics László hatgyerekes családból származott. Édesapja egyszerű kötélgyáros munkás volt. A polgári iskolát Kalocsán végezte, és a Szegeden megszerezett diplomával kis kitérő után, 1956-ban került testnevelő tanárként vissza Kiskőrösre. Már a kezdetektől belevetette magát a sportág meghonosításába. Feleségével 59 éve boldog, őszinte házasságban élnek. Életükről, a kézilabda szeretetéről és a pályájukról volt szerencsém beszélgetni velük.
Martinovics László és felesége
Első kérdésemet talán Laci bácsihoz tenném fel. Mikor döntötte el, hogy a testnevelő tanári pályát választja?
Martinovics László: Kijelenthetjük, hogy én egy pályatévesztett ember vagyok. Egész életemben olyan tanáraim voltak, akikre ma is hálás szívvel gondolok. A polgári iskolában Kalocsán szerettem meg az irodalmat. Így hát érettségi után Szegedre jelentkeztem történelem-magyar szakra. Másodiknak biológiát és földrajzot jelöltem meg, de mire mentem felvételire, kaptam egy levelet, hogy a két szak már betelt és szíveskedjek sportfelszereléssel megjelenni a felvételin. Na így lettem én testnevelés-biológia szakos tanár. 1954-ben államvizsgát tettem, de az utolsó évben már gyakorlaton voltam a Pest megyei Sáriban. Itt két évet töltöttem, és innen kerültem haza a Petőfi iskolába.
Csirkepiac, Vörös Meteor a kiskőrösi kézilabda első állomásai. Hogyan emlékeznek vissza ezekre az évekre?
M. L.: Amikor idejöttem dolgozni, megszerveztem a gyerekeknek a kézilabdát. Mindjárt az első héten ötven fiú és lány jött. Szenzációs volt a lelkesedésük, és engem felvillanyozott az érdeklődésük. S aztán már csak azért sem volt nehéz dolgom, mert rátaláltam egy kedves lányra, nos ő lett a feleségem. Nyolc és fél év korkülönbség van közöttünk. Később viccesen meg is említettem feleségemnek, ha a tanítványom lett volna, biztos el nem veszem, így szerencséje volt.
A csirkepiac a csengős iskola mellett volt. (Korábban elbontották, a mai Városháza melletti területen feküdt – szerző). Az iskola udvara kicsi volt ahhoz, hogy ott pályát alakítsunk ki, így jött az ötlet, hogy a pár száz méterre lévő terület pont alkalmas erre a célra, ami egyébként egy csirkepiac volt minden szerdai napon és hétvégéken. Minden edzés előtt kivittük az iskolából a szereket, kimértem a kézilabda pályát, leraktuk a zsámolyokat, na így kezdődött a kézilabda Kiskőrösön. Később még szétszedhető kaput is csináltattam, így már volt méretes kapunk is. 1960. február 2-án a Szarvas Szálló nagytermében alakult meg a Vörös Meteor SK. Szakosztályai között férfi és női kézilabda szerepelt. Csapataink a megyei bajnokságban szerepeltek, de a nők voltak a sikeresebbek. 1960 és 67 között öt alkalommal nyertük meg a megyei bajnokságot, de az áttörést 1967 novemberében élhette meg a város, amikor a tatai osztályozón minden mérkőzést megnyerve jutottunk fel az NB II-es bajnokságba. Amikor a feleségem egyetemre akart menni, nem engedhettem egyedül, így együtt jelentkeztünk a Testnevelési Főiskolára.
Holló Éva: Felejthetetlen éveket töltöttünk fent, bár levelezőn végeztük, mellette itthon tanítottunk, de akkor azért ez más volt. Minden hónapban egy hetet fent töltöttünk, és igen közkedveltek lettünk az évek alatt, mint diák házaspár. Elmesélnénk Önnek mik is történtek velünk. Képzelje el, hogy egy terembe bent vagyunk. Judo edzésen a gyakorlatok elvégzésére készültünk. Ki is legyen a párom, hát a férjem. Az első vezényszóra, gyorsabban reagáltam és földhöz vágtam. Nem kell mondanom mindenki jót nevetett. Na, ilyenek történtek velünk. A tanárok kollégaként tekintettek ránk már akkor, és mindig érdekelte is őket a mi vidéki életünk, hiszen Laci már sikeres kézilabda edző is volt.
1964-es női csapat
Nem csak hogy 59 éve házasok, de szinte egész életüket együtt töltötték, hiszen mindig egy iskolában dolgoztak közel negyven évig. Hogy bírták egymás mellett ennyi éven át?
H. É.: Már nem pályánk elején volt, amikor egy tanár társunk is megkérdezte tőlünk ugyanezt – „Azt mondjátok már meg nekem, hogy itt ültök egy tanári szobában és még otthon is együtt vagytok. Tudtok ti otthon egyáltalán miről beszélni?” Úgy gondolom, mind a ketten megtartottuk a személyiségünket, de mindig vitatkoztunk is. Hát hogy ne lehetne vitatkozni a kézilabdán! Két külön karakter vagyunk, de az életünk egyről szólt, így a nehézségek ellenére is, de kijelenthetjük, hogy hihetetlen tartalmas, de áldott pályánk volt együtt. Sokat voltunk együtt, na de nem voltunk ám mindig együtt. Kiskőrös révén nekünk is volt két hektár szőlőnk, na ott például Laci mindig valahol máshol kapirgált.
A kézilabda hőskorában mai szemmel nézve teljesen máshogy zajlottak a mérkőzések és az utazások. Fel tudnak eleveníteni néhány régi emléket?
H. É.: Abban az időben vagy vonattal, vagy busszal utaztunk, de volt olyan is hogy szekérrel mentünk. Egyszer vonattal indultunk Városföldre mérkőzést játszani. Nagyon korán volt a mérkőzés idegenben, talán 11 órától és mi már öt óra körül indultunk a mérkőzésre. El is indultunk a vonattal Tabdi irányába, mert mi úgy tudtuk, hogy majd lesz csatlakozás. Útközben kérdeztük meg a kalauzt, hogy mikor érkezik a csatlakozás, ami tovább visz minket, mire azt a választ kaptuk, hogy itt ugyan nem jön csatlakozás. Nem tudtunk mit csinálni Tabdinál. Elkezdtünk futni vissza Kiskőrösre, mert tudtuk, hogy ha sietünk, akkor még a buszt elérhetjük. 6 kilométert futottunk, és láss csodát, elértük a buszt. Odaértünk Városföldre és még a meccset is megnyertük.
Két lányuk született, ami egybe esett a kézilabdás pályafutásával. Hány éves koráig játszott férje csapatában?
H. É.: 27 évesen vállaltuk az első gyerekünket. Sokan már azt kérdezték, hogy nem is lesz talán gyerekünk. Én meg mondtam, hogy de természetesen lesz, de most még nem lehet, mert fontosabb dolgaink vannak, be kell jutni az NBII-be. Az élet aztán máshogy alakította, 3 hónapos volt a kislányom, amikor már menni kellett osztályozót játszani. Nehéz évek voltak. Nemrégiben találtam meg az első két tányérunkat, ugyanis amikor a szüleimnél összeköltöztünk egy szobába, ennyink volt. Két tányérunk, az egymás és a munkánk iránti szeretetünk. Mindig voltak problémáink, nehézségeink. Volt, hogy Laci mosott, én edzettem és fordítva is, de kiegészítettük egymást.
Pályaépítések, osztályfőnöki és tanári emlékeik százait tudnánk felsorolni a tartalmas pályán. Azonban ezek közül vannak kiemelkedő történetek is.
M. L.: A Sáhor csatornának az iskolánál volt vége (mai sportcsarnok mögötti terület). Ez egy vizenyős, mocsaras, nádas terület volt, de kellett még több pálya az edzésekhez, így arra esett a választás, hogy itt alakítunk ki pályát. Korábban már több éven keresztül hordtak oda szemetet, de nagyon mély volt. Akkor úgy határoztunk, hogy a testnevelésórák egy bizonyos részében a gyerekek segítségével töltöttük és tapostuk a mocsarat. Mai napig büszkeség, hogy ezt a pályát a diáksággal együtt építhettük fel.
H. É.: Néha osztályfőnökként meg kellett védeni a gyerekeinket például a matektanároktól. Volt, hogy tanulmányi felügyelőt kellett hívjak ki a matekórára, mert a tanár azt mondta, hogy a legjobb kézilabda kapus, a Bella Tibi hármas lesz matekból. Ragyogó tudású gyerek volt, és ezt nem hagyhattam. A szakfelügyelővel beültünk a tanórára. A tanár persze bizonygatni akarta, hogy jogos a hármas érdemjegy. Ki is szólította a Tibit a táblához, akinek csak annyi volt a problémája, hogy más megoldással oldotta meg a példát, mint ami a tanárnak le volt kottázva. Sajnos Tibi hármas lett. (Bella Tibor történelem-matematika szakos tanár lett.)
Osztályfőnökként a közösség építése szempontjából nagyon fontos volt, hogy testnevelő tanárok voltunk. Egy hónap alatt én meg tudtam mondani milyen személyiségek járnak az osztályomba. Mozgás közben a gyerek nem játssza meg magát. Én láttam játék közben, az első pillanattól kezdve a szenvedélyest, az erőszakost. Láttam a közösségit, a bátrat és a félénket. Imádtunk testnevelő tanárok lenni.
Keretes szerkezetnek mondható Laci bácsi edzői pályafutása. Pályája kezdetén Ön honosította meg a kézilabdát, majd nyugdíjba vonulása után Önre bízták a mai napig legnagyobb sikereket elért NBI/B-s osztályú női kézilabdásokat.
M. L.: A jóisten minket hihetetlenül szeret. Czérna János 13 éves lányokból összeszedett egy megyei bajnokságban második helyet szerzett csapatot. Ez volt az alapja aztán a későbbi sikeres korosztálynak. András Béla és cége aztán felkarolta a kézilabdát. Nyugdíjba vonulásom után felkértek edzőnek a csapathoz, amire örömmel igent mondtam. Hatalmas élmény volt számomra ugyan olyan nagy sikereket elérni ezekkel a gyerekekkel, mint a pályám elején.
Jó egészséget kívánunk!
1968 Vörös Meteor férfi csapata
