bacshandball.hu

Kontra Zsolt – Bács-Kiskunból a válogatottig

Ha pályafutását nézzük, viszonylag rövid ideig kézilabdázott Kecskeméten. A családhoz, ahogy ideje engedi, mindig hazajön, és a szabadságát mai napig Kecskeméten tudja igazán felhőtlenül eltölteni. A Bács-Kiskunból a válogatottig sorozatunk második bemutatottja nem más, mint Kontra Zsolt, akinek neve mai napig egy a tatabányai kézilabdával. Ha Kecskemétről kérdezik, akkor gyermekkora évei és családja mellett egyértelműen nevelőedzője, Czagány Károly, és a tőle kapott útravaló jut eszébe.
Sopron, Kecskemét, Székesfehérvár vagy Tatabánya?
Ha egymás mellé rakjuk a településeket nem biztos, hogy elsőre közös pontokat találunk bennük. Azonban Kontra Zsolt életében ez a négy település nagyon fontos szerepet játszott.

Sopron
Sopronban született 1955. augusztus 23-án, erdész család gyermekeként. Az alsó tagozatos iskolai évek alatt a család Matkón lakott, így az iskolát is ott végezte. Az első találkozása a kézilabdával itt történt meg, hiszen Győrfi Pál edző akkor Matkón felső tagozatos lányokat edzett.
Kontra Zsolt: Először csak suli után ott ültem a pálya szélén, néztem a lányokat meg a labdát, és ha elgurult a labda általában én futottam utána. Volt, hogy néha Pali bácsi oda szólt, ha a lányok nem tudtak egy feladatot bemutatni, hogy „Na, gyere ide, kis Kontra, mutasd meg!”, de semmi tudatosság vagy sportág iránti elkötelezettség nem alakult ki bennem még ekkor.

Kecskemét
A Béke fasorra 10 éves koromban költöztünk be. Azon a télen teremben Szabó Miklósnál kézilabdázgattam, de aztán a tavaszra ez megszűnt így valami sportot kellett keresni. Abban az időben a Kecskeméti Dózsa cselgáncs csapata európai hírnévvel rendelkezett, így bő egy évet cselgáncsoztam is. Persze mint minden fiú, fociztam is, egyik barátom invitálásra a Dózsában.

 

Azt már megtudtuk, hol is ismerkedtél meg a kézilabdával. Cselgáncsoztál, fociztál, de hol fordult meg a prioritás?

Felső tagozatba a sárga iskolába jártam (Petőfi Sándor Általános Iskola). Volt egy iskolák közötti kézilabda verseny, amely alkalmával látott engem Czagány Károly. Odajött hozzám, hogy „Kisöreg, te egész ügyes vagy, gyere kézilabdázni hozzám!” Ezután lejártam pár edzésre, de azért annyira komolyan nem vettem. 13 éves lehettem, amikor eljött a szüleimmel beszélni Karcsi. Számukra azért ismert volt a sportos élet, hiszen édesapám nagyon jó egyetemi futó volt korábban. Karcsi nagyon határozottan elmondta szüleimnek, hogy lehet, a gyerekből lesz egy nagyon ügyes NBII-es focista, de ő úgy gondolja, hogy belőlem minimum első osztályú kézilabdást fog faragni, de ő kimeri jelenteni, hogy válogatott leszek. Ez azért úgy a szüleimnek is imponáló volt, és ők innentől a kézilabda felé tendáltak, nem mintha ellenkeztem volna. A focit azért még egy ideig nem hagytam abba, kora délután fociedzés, majd mintha mi sem történt volna, délután kézilabda. Ez így ment szűk egy évig. A teljes fordulatot aztán egy tatai kiválasztó hozta meg. NB-s edzőktől, köztük Karcsitól is kértek egy javaslatot tehetséges fiatalokra. Az ország minden pontjáról érkező 30 tizenéves kis kézilabdázóval három hétig hátsó kis faházakba voltunk elszállásolva. Arról a kiválasztási rendszerről azért nem árt tudni, hogy abból a harminc főből, aki ott volt a táborban, mindenki első osztályú játokos lett, és közülük huszan felnőtt válogatott keretben is szerepeltek. Amikor haza mentünk a táborból, már nem volt kérdés, hogy abbahagyom a focit.

Azért aki ismeri pályafutásodat, az tudja, hogy elnyűhetetlen szélsőként lettél a válogatott és a Tatabánya alapembere. Hogyan kerültél erre a posztra?
14 évesen irányítóként kezdtem. Akkor még alacsonyabb voltam a többiekhez képest. Ronkó Balázs volt csapattársam kosárból jött át kézilabdázni, ekkor kerültem ki először szélre. Aztán azért megnőttem, mert volt két olyan egymást követő nyár, amikor egyszer 18 centit, majd 17 centit nőttem. Én mindig úgy éreztem, hogy a csapattársaim jobbak, ügyesebbek, és megpróbáltam mindent megtenni, hogy beérjem őket. Úgy gondolom egy edzőnek nagyon jó alany voltam, mert szót fogadtam, és mindent megcsináltam, amit kértek tőlem.

A középiskolai éveket Nagykőrösön a Toldi Miklós Élelmiszeripari Szakközépiskolában töltötted. Hogy esett erre az iskolára a választásod?
Abban az időben az volt a divat, hogy a sima gimnáziumi érettségivel nem lehet semmire menni. Két bátyám a Katona gimnáziumba járt, oda emiatt nem akartam menni. Majdnem úgy volt, hogy elmegyek Kecskeméten az ipariba tanulni, mert minden csapattársam odajárt. Persze diplomás szüleim ezt nem nagyon nézték jó szemmel, és így lett köztes megoldás végül Nagykőrös.

Mivel tudnád jellemezni a Kecskeméten eltöltött kézilabdás éveket?
Vasszigor és hihetetlen részletességű nevelő munka. Czagány Károly jóval megelőzte érdeklődésével a hazai utánpótlás edzőket. Már a 70-es években a tetőn az antennáit Jugoszlávia felé forgatta, és figyelte az ottani kosár- és kézilabda mérkőzéseket. Leste el az új technikai és taktikai elemeket, ami akkor Magyarországon nagy újdonság volt. Akkoriban az összes amatőr csapat a novembertől márciusig terjedő időszakot inkább pihenéssel töltötte. Mi Karcsinál ezt az időszakot is végig edzettük az ipari iskolának abban a vacak kis tornatermében, ahol még fürödni sem lehetett. Olyan súlyemelő gyakorlatokat csináltuk már akkor, amivel jóval később a válogatottnál találkoztam.

Elmesélnék egy történetet milyen is volt ő igazából:

Egy téli alapozás során már nagyon untuk a gyakorlatokat. Jött is a kérdés a srácoktól: Tanár úr, miért csináljuk ezt ennyiszer?
Czagány Károly: Na, akkor álljunk meg egy kicsit! Tudjátok, a 80 éves zongoraművész is minden alkalommal, amikor leül a zongora elé, skálázik, mielőtt el kezd játszani. Azért kell csinálni ezeket a gyakorlatokat, mert most mi is skálázunk. Zsolt, állj oda a kilences vonalra lövő állásban! Adni fogok három labdát, amit lőj a felső sarokba! (Három lövésből kettő be is ment, egy felső kapufa lett.)
Czagány Károly: Na, most várjatok! Bekötöm Zsolt szemét, ismét adok három labdát, és ugyanúgy be fogod lőni.
Mester, ebbe azért annyira ne legyen biztos! – válaszoltam.
Czagány Károly: Csönd! Nyugodtan csináld úgy, ahogy azt a bekötés előtt.
Kettő után levette a sálat a szememről, mint kiderült mind a kettő csont nélkül a felső sarokba bement.
Czagány Károly: Na, gyerekek, ezt nevezik izom érzékelésnek. – És elkezdte magyarázni a biomechanikai részét a gyakorlatnak.

Már Tatabánya játékosa voltam, amikor a szövetség kitalált egy mérést, amit az összes NBI-es játékosnak meg kellett csinálnia. Ez egy 12 pontos mérés volt, amiben futás, szökdelés, súlypont emelkedés, lábmunka gyakorlat, 30 méteres sprint és 9 méterről való lövés is szerepelt. Átlövésből és talpról kellett 10-10 lövést végezni célkeretre. 2 évig végezték ezt a mérést. Az egyik évben 20-ból 18-cal, a másik évben 20-ból 17-tel lettem első az egész országban!

Ennek a precíz nevelő munkának milyen sikeres állomásai voltak?
Az az ifista korú társaság minden évben eljutott az országos ifjúsági kupára, amit mindig Miskolcon rendeztek. Ez egy hatos országos döntő volt olyan csapatokkal, mint a Honvéd, az Elektromos, a Debreceni Dózsa, a Vasas és természetesen mi, mint vidéki kis csapat. Ez már egy hatalmas dolog volt, és már korán, 16 évesen bemutatkozhattam az akkori NB-s FGT csapatában, bár ez is Karcsi hihetetlen fafejűségének volt köszönhető. A főiskolán pont vizsgaidőszak volt, és tartotta magát ahhoz az alaphoz, hogy aki nem jön edzésre, az nem játszik. Meglepetésre 16 éves koromban megálltam a helyemet Farkas József és Ronkó Balázs társaságában a felnőtt csapatban. Így egyenes utam vezetett az ifjúsági válogatottba is. De azért is maradtam bent, mert már a 70-es évek elején Hunyadkürti János által tanított „azonos kéz azonos lábbal” való technikát már ifi koromban remekül tudtam kivitelezni. Azért az elmondható így utólag, hogy valami hihetetlen jó munkát végzett velünk hatalmas pedagógiai szigor mellett.


Székesfehérvár
18 évesen felvételiztem a Testnevelési Főiskolára. Sajnos elsőre nem vettek fel. Már korábban az utánpótlás válogatottakból ismertem Bartalos Bélát. A felvételi előtt mondta: Na, kisöreg, ha nem vesznek fel, akkor jössz a Szondiba játszani! Így is lett, és szinte fél éven belül már felnőtt válogatott is lettem. Olyan alapokat kaptam a Karcsitól technikailag, taktikailag, hogy amikor a Szondiba kerültem, Kiss Szilárd volt az edzőm, de új dolgot nem nagyon tanultam. Persze az első osztályú lehetőséget itt kaptam meg először, így azért negyedik városként ez is meghatározó életemben. Amikor én leszereltem a katonaságból 1976 júliusában, technikailag ez úgy nézett ki, papíron a Kecskeméthez kerültem vissza. Ekkor már, mint olimpikon azért nem nagyon volt olyan klub. ahova nem hívtak volna, talán csak a Honvédba nem, ahol a válogatottban csapatársam, Kenyeres József volt a szélső. A Tatabányát választottam végül, amiben Karcsi is segített. A döntésben az ő szava mellett az segített, hogy a válogatott csapatársakon keresztül jó néhány leendő csapatársat ismertem, illetve már akkor ők azért egy játékosabb kézilabdát játszottak, nem erőkézilabdát. A búcsúm egy barátságos mérkőzés volt Kecskeméttől. Karcsi külön kérése volt, hogy jöjjön el Kecskemétre a komplett Tatabánya, és játszunk ott egy bemutató meccset.

Tatabánya
Hihetetlen szép éveket töltöttem Tatabányán. 1978-79-es év kiemelkedő volt: bajnok, és magyar kupa győztes lett a bányász, és én voltam a gólkirály is abban az évben. Imádtak minket a szurkolók. Volt olyan, hogy a rendőrfőnök és a tűzoltófőnök ott állt a csarnok bejáratában, és azt mondták:

„Ennyi és ne tovább, több nézőt nem lehet beengedni!”

Abba az időszakban teljesen más volt a csapathűség, ma meg se tanulod a csapatok névsorát mind fociban, mind kézilabdában. Akkor az volt a kirívó, ha valaki eligazolt. Katonaság vagy főiskola más volt, de az átigazolás a 80-as években kezdődött. Tatabányán egy legendásan jó társaság volt az akkori edzőnkkel, Albrecht Miklós tanár úrral, aki előtte 9 évig volt a válogatottnak is szövetségi kapitánya. Ő egy rettentően jó pedagógus volt, aki hihetetlen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy hogyan élünk együtt. Vallotta azt, hogy ha baráti társaságként működünk együtt, akkor az a pályán is ki fog jönni. Feleségekkel és gyerekekkel állandóan együtt voltunk. Meg is voltunk becsülve, emiatt is maradtunk itt. Gyermekem már itt született, de ő már Tatabányainak mondja magát.

 

Milyen sérülések hátráltatták pályafutásodat?
A pályák azért régebben nagyon másak voltak. 24-25 éves lehettem, amikor az utolsó kecskeméti salak kijött az oldalamból és a tenyeremből. De legalább a salak az puha volt. Fehérváron bitumenen játszottunk, amire ráhúztak egy modell réteget, de borzasztóan kemény volt. Jó eső elvezető volt, úgy is tervezték ezeket. De borzalmasan kemény volt, ameddig ott játszottam, két évig, teljesen be voltak durranva az achilleszeim. Akkor a válogatottnál már terembe játszottunk, meg is fogadtam, csak olyan helyre igazolok, ahol terem van. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen komolyabb sérülésem nem volt. A térdeim azért szét vannak kopva. Sajnos teniszezni se tudok már.

A ’76-os olimpia előtt kivették a mandulámat, nem lehet megreszkírozni, hogy begyulladjon. 20 évesen azért nem esett annyira jól. Gyerekkoromban nagyon sokat voltam beteg a mandulámmal. Annyi penicillin injekciót kaptam, hogy penicillinérzékeny lettem, de ez csak később derült ki. Fogaimat vertek még ki, de olyan, amitől nem tudtam játszani, nem volt.
Egy jó 10 évvel ezelőtt még ilyen meghívásos öregfiúk meccsekre elmentünk. Meg is vertünk mi mindenkit, de amikor már kezdett szoros lenni, akkor már mondtuk, hogy hát azért kikapni nem kellene. Egyszer aztán Skaliczki László amikor feljutott a Tiszavasvárival NBI-be, meghívott minket, de csak ott derült ki, hogy a bajnok csapattal kell játszanunk. Kint volt 2000 néző, összesúgtunk, aztán megfelelő taktikával lehoztuk a meccset. Ott hagytuk abba az öregfiúk szereplést.

Azért a ’86-os VB-n számos sérüléssel volt tűzdelve a csapat!
Nagyon sokáig el se mondtuk ezt a „Kovács Péteres” dolgot. Nem csak az egyik kézközépcsontja volt eltörve, hanem a másik keze is olyan állapotban volt, hogy nem tudott vele lökni, így nem is védekezett. Kovács Pétert mindenki a góllövésről jegyezte meg, de azért ő akkor a világ legjobb védőjátékosa is volt. Majdnem ott tartott a VB-n, hogy nem is fog játszani. De mondhatnánk a Kovács Misit is, akinek a mérkőzésen ott a pad mögött szívták le a térdét.

’76 Montreál, ’78 Dánia, ’80 Moszkva, ’82 NSZK, ’86 Svájc – hihetetlen sor, melyik volt az első válogatott bemutatkozásod?
1975 áprilisában Szegeden voltam először válogatott egy 4 nemzet tornáján. 1976-ban pedig már kint voltam a Montreali olimpián. Nagyon fiatalon kerültem oda, főleg abba a válogatottba, ami akkor Vass Sándor, Vass Károly, Varga István fémjelezte válogatott volt. Pár olyan nagy öreg, akiknek még az első alkalommal azt se tudtam, hogy szabad-e „csókolomot” köszönni.
Napi három edzés, napi négy edzés. Bár nagyon sok haszna volt. Sport szakmailag megkérdőjelezhető, mi is utáltuk, de utólag kiderült, így értünk el sikereket. A mai versenyrendszer talán nem is ad lehetőséget erre. Volt olyan év, amikor többet voltunk a válogatottnál, mint a klub csapatnál. Vége volt a tavaszi bajnokságnak, és másnap már a válogatottnál voltunk. A 2×6 hetes edzőtáborok a válogatottnál rémálmaiban jönnek vissza. Mai napig nem szívesen megyek át Tatára a tó köré sétálni, ami egyébként egy csodálatos park, de nekem azért eszembe van még, amikor reggel hatkor télen-nyáron már ott futottunk.

1984: Los Angeles. Ez hiányzik a sorból. Hogy éltétek meg azt, hogy nem utazhattatok ki az olimpiára?
Annak a csapatnak ez hatalmas csalódás volt. Akkor voltunk a legjobb korban, akkor volt a legjobb csapatunk. Az olimpia előtt még 10 nappal is úgy volt, hogy utazunk, és az utolsó héten jött a politikai döntés. Így itthon maradtunk. Azóta is valljuk, hogy ’84-ben az olimpián jobb eredményt értünk volna el, mint ’86-ban a VB-n. Mai napig nem tudjuk megbocsátani, bár az idő előre haladtával átlép rajta az ember.

Hogyan kerültél aztán külföldre?
Profi játékosnak nem tudtál elmenni külföldre, csak 30 éves korod után, hiába voltál te kétszeres világválogatott. Kovács Péter volt az első, aki kimehetett 29 évesen külön engedéllyel. Nekem 1986-ig kellett várnom, akkor tudtam kimenni. Abban az időben minden csapatnál csak egy vagy két külföldi játszhatott, és ezért inkább az átlövőket és a kapusokat keresték, csak utána jöhettek a jó szélsők. Linzbe kerültem, ahol nagyon szép négy évem volt. Mindig úgy beszélünk erről, hogy fizetett négy év szabadság telis tele sikerrel, élménnyel.

Harmincöt éves korodban fejezted be a pályafutásodat. Mi következett ezután?
A ’90-es években visszajönni Magyarországra nem volt egy leányálom. A rendszerváltást követően a Tatabánya padlón volt. Bár jelentkeztem itthon, de nem tudták mihez kezdjenek velem. Hívtak akkor a Ceglédhez edzőnek, de belefáradtam az utazásba. Majdnem úgy volt, hogy egy barátommal Kecskeméten vendéglátásba kezdünk. Végül jött egy lehetőség, és egy labdarúgó ismerősömmel egy szálloda üzemeltetésébe vágtunk bele. A következő váltás életemben akkor jött, amikor Marosi Laci 9 év Lemgo és egy év Dunaújváros után abbahagyta a játékot. Akkor ültünk össze, és mondta, hogy csinálni kellene valamit a Tatabányával. Megkeresett pár régi játszótársát, hogy kezdjük el újra felépíteni. Hát itt tartunk most!

Mai napig aktívan benne vagy a kézilabda életében. Tele teendőkkel, ami köszönhető a Tatabánya remek évének is.
Hát igen, hála istennek. Megvallom őszintén, ugye ahol most ülünk, azt a helyet 15 éven keresztül 18-20, zömében női alkalmazottal üzemeltettük. Az se volt egyszerű, de néha visszasírom azért azokat az éveket. Nem egyszerű a mostani fiatalokkal, de nagyon jó srácok. Néha nagyobb törődést igényelnek, de fiatalon tartanak, és napról napra olyan közegben lehetek, amit szeretek.

Véleményed szerint hogyan lehet a válogatott és a klubcsapatok közötti összhangot megteremteni?
Én az erős bajnokságokban hiszek, a nézőktől kaptam a legtöbbet, és ha jó a bajnokság, akkor sok a néző, amit mostanában újra átélhetünk.
Régebben a válogatottság szentebb dolog volt. De a mostani rendszer az szórakoztató ipar. Itt megtalálni az egyensúlyt klub és válogatott érdek között, nagyon nehéz. Én úgy gondolom, nem lesz egyesség, a játékosok fognak rámenni vagy a játékosok fognak válogatni, hogy hova mennek el.

Búcsúzásként engedd meg, hogy még egy történetet meséljek el Karcsiról.
Karcsi egy nagyon elegáns fazon volt, mai szemmel nézve talán piperkőcnek is mondható. Mindig adott a megjelenésére. Elkezdte nekünk tanítani a beálló mozgást. Nem volt apelláta, mindenkinek meg kellett tanulni. Bevetődéssel kellett lőni. Az általa csak karadzsának nevezett azonos kéz azonos lábas bevetődésnél a jó kis betonos pályán. Hát nem nagyon akartunk esni. Amikor télen bent csináltuk szőnyegen, ott jó volt. Eldurrant az agya. Mai napig előttem van, hogy lakkcipőben, bársonyzakóban volt és még rajta egy fekete ballonkabát. Félrelökte a beállót. Odaszólt Ronkó Balázsnak, hogy „Na, lőjj ide egy labdát!” Megfogta a labdát, befordult, a ballonkabátja csak úgy lobogott másfél méter magasan. Ráverte a Farkas Cingának a fejére úgy a labdát, hogy csak néztük. „Na, így kell csinálni!” Azután úgy dobáltuk magunkat, nem kell mondanom! Szinte mindenki véresen ment haza.

 

Hírös Kézilabda Históriák – 2019 – 1. szám

Játékvezetői tanfolyam

Eseménynaptár
október 2020
hKscpsv
    1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31  
« Sze   nov »
facebook.com/bacshandball
mksz.hu
Magazin rendelés
Archívum