Magyar Kézilabdázásért Emlékérem birtokosa lett Klucsó Jenő és Lekrinszki Tivadar

A Magyar Kézilabda Szövetség 2022. május 20-án megtartott küldöttgyűlésén számos elismerést adtak át. Bács-Kiskun megyét illetően két felterjesztetett kapta meg a Magyar Kézilabdázásért Emlékérmet. Bár a díjat külön-külön vehették át, kézilabdázásban elért érdemeik nagy részét együtt érték el. Az elismeréshez a Bács-Kiskun Megyei Kézilabda Szövetség szívből gratulál! További eredményes szakmai munkát és jó egészséget!

Az elismerés alkalmából a Hírős Históriákban velük készült cikkel tesszük teljessé elismerésüket!

Klucsó Jenő, Lekrinszki Tivadar

A sportág, és vele együtt a játékvezetők hihetetlen fejlődésen mentek keresztül. Megyénkből indulva számos első osztályú és nemzetközi játékvezető ért el sikereket a sportág ezen szegmensében. Ha a megyei játékvezetésről kívánunk megemlékezni, egyértelműen kiemelkedik Klúcsó Jenő és Lekrinszki Tivadar, akik Kiskunhalasról indulva pályafutásuk legnagyobb sikereként a Sydney Olimpián képviselték Magyarországot a sípmesterek között. Az indulásról és élményeikről a csipke fővárosában, lakóhelyükön, Kiskunhalason beszélgettünk. 

Milyen sportági előéletetek volt? 

Klúcsó Jenő: Én korábban Kiskunmajsán kézilabdáztam. A főiskolai évek alatt Hódmezővásárhelyre kerültem, és ott a Hódiköt csapatában játszottam a másodosztályban. A diploma megszerzése után Kiskunhalasra kerültem az állami gazdaságba, ott ismerkedtem meg Tivadarral. Ekkor még játszottam NB II-ben, de feleségem levelezőn járt egyetemre, így egyre kevesebb edzésre tudtam eljárni. A kevesebb játéklehetőség miatt úgy döntöttem, hogy inkább abbahagyom. 

Lekrinszki Tivadar: 1980-ban a Kiskunhalasi Járási Kézilabda Szövetség Árvai Mihály vezetésével indított egy alapfokú játékvezetői tanfolyamot. Megláttam az újságban, és kérdeztem Jenőtől, hogy miért nem próbáljuk meg. Jenő játékos volt, én csak szeretem a rendet, és ha nem szövegelnek a pályán. Levizsgáztunk és jöttek a lépcsőfokok. A megyei bajnokságban nagyon sok jó mérkőzés volt és egyre lépkedtünk felfelé. Mai léptékkel is azt mondhatjuk, jól haladtunk. Abból a szempontból szerencsénk volt, hogy az előttünk lévő játékvezetők mind kiöregedő félben voltak. 1983-tól lettünk NB II-esek, 1985-ben már az első osztályban vezettünk. Ami akkor nagyon gyorsnak számított.  

Mi jelentette az első kiugrási lehetőséget? 

Lekrinszki Tivadar: Az első kiugrási lehetőségünk 1987-ben volt Hollandiában egy egyetemi-főiskolai világbajnokságon. Akkor már abba a körbe kerültünk, akikben benne volt a lehetőség, hogy IHF játékvezetők lehetnek. 1990-ben a Ladiszlai – Tavarnay párossal voltunk együtt IHF vizsgára felterjesztve, amit Szolnokon rendeztek meg, és mi sikeresen teljesítettük. Az akkori játékvezetői bizottság elnöke tatabányai volt, és az imént említett páros is. Ezen okokból kifolyólag amikor Márki László lett a bizottság elnöke, mi kerültünk előbbre az erő sorrendben. Az első ilyen küldésünk egy Magyarországon rendezett ifjúsági Európa bajnokság volt, ahol sikerült a szlovák Jozef Ambrussal barátságot kötnünk. Később ő egyengette az utunkat az Európai Kézilabda Szövetségnél. Az IHF-nél pedig a litván Janis Grimbergas volt a mentorunk. 

Mikor jött a nemzetközi karrier lehetősége? 

Klúcsó Jenő: 1993-ban egy időben volt Bulgáriában egy junior világbajnokság és Constancába egy IHF rendezvény. Márki László JB elnök a Soós – Soltész párosnak ajánlotta fel az első választás jogát, hogy melyik rendezvényre szeretnének menni. Ők a junior világbajnokságot választották, így mi utazhattunk Constancába. Amikor kimentünk, akkor derült ki, hogy odahívtak a világ minden tájáról negyven párost. A vizsgákat és felméréseket követően bekerültünk a legjobb 24 játékvezető közé. 1993-ban Norvégiában volt az első felnőtt világbajnokságunk. Egészen 2001-ig voltunk benne ebben a keretben, ami nagyban befolyásolta a további nemzetközi pályafutásunkat. 

Egyből egyenes utatok volt a nagyobb nemzetközi rendezvényekre? 

Klúcsó Jenő: Nagyon nehéz volt helyre tenni azt, hogy a teljesítményünk sokszor jobb volt, mint a többieké, akik döntőket, elődöntőket fújtak. Két évnek kellett eltelnie, mire letisztáztam magamban, hogy amilyen feladatot ránk bíznak egy eseményen, annak kell a legjobban megfelelni. Úgy döntöttünk, hogy azt hozzuk, amit tudunk, és majd meglátjuk, hogy mire kapunk meghívást.  

Az olimpia volt pályafutásotok csúcsa? 

Lekrinszki Tivadar: Én 2002-ben betöltöttem az 50-et, így vagy elmegyünk Sydneybe, vagy nekünk kimarad az olimpia. Az atlantai olimpián már tartalékok voltunk, de végül nem kerültünk oda. Amikor Hassan Mustafa lett az IHF elnöke, vele személyes kapcsolatunk volt, és az ő szava is számított abban, hogy mi utazhattunk. Hatalmas élmény volt. 

Klúcsó Jenő: Egyértelműen pályánk csúcsa volt. Maga a körítés és az a forgatag, amivel az egész olimpia járt. Az, hogy szabadnapokon odamentünk, ahova akartunk, illetve azért Ausztráliába se minden nap jut el az ember, összeségében jelentette pályafutásunk kiteljesülését. A szabadnapokon a magyar válogatott nagyobb eseményein is ott tudtunk lenni. Például a vízilabda döntőben a helyszínen szurkoltunk a magyaroknak, de láthattuk az amerikai kosárlabda válogatottat is. Amikor vége lett az olimpiának, még kaptunk majd egy hetet mi, kézilabda játékvezetők, és turistaként nagyon sok helyre eljutottunk.  

Az olimpia volt az utolsó nemzetközi fellépésetek? 

Lekrinszki Tivadar: Sydney után még ott voltunk 2002-ben a férfi Európa bajnokságon. Érdekesség egyébként pályafutásunkból az, hogy nagyobb arányban működhettünk közre férfi eseményeken, és bevalljuk, számunkra is nagyobb kihívást jelentett a férfi mezőnyben bizonyítani. Rengeteget voltunk külföldön a játékvezetés miatt. Volt olyan év, amikor majdnem négy hónapot töltöttünk kint. A leghosszabb az volt, amikor két teljes hónapot voltunk Katarban.  

Azonban nem csak válogatott eseményeken szerepeltetek. Milyen nagyobb klubmérkőzéseket vezettetek? 

Klúcsó Jenő: A bajnokcsapatok Európa-kupájában kétszer is vezethettünk döntőt. Először 1995-ben egy Koprivnica – Hypo mérkőzésen, majd 1996-ban egy Sahtar Donyeck – BM Granollers mérkőzésen. Hatalmas élmény volt egy Super Globe-on szerepelni, de máig emlékszünk egy Európai szuper kupára, amikor egy Magdeburg – Barcelona döntőt vezethettünk. A nemzetközi mérkőzéseinket számoltuk, de emellett rengeteg hazai első osztályú mérkőzésen is szerepeltünk. A Magyar Kupa döntők történetében mi fújtuk a legtöbb kupadöntőt, összesen tizenegyet.  

Minek köszönhető, hogy ma sokkal nehezebb a magyar játékvezetőknek a világ elitjébe kerülni? 

Klúcsó Jenő: Történelmi, geopolitikai változások egyértelműen rontották a magyar játékvezetők esélyeit. Gondoljunk csak bele, korábban volt egy Jugoszlávia, ami egy párost delegálhatott. A szétválást követően a szerb, a horvát, a macedón és a szlovén párosok is helyet követeltek a nagyobb rendezvényeken. De akkor még csak a Jugoszláv szétválásról beszéltünk, és arról nem, hogy a világ számos országában komoly fejlődésnek indult a kézilabda, és ezzel együtt a játékvezetés is. 

A játékvezetői közösség szempontjából is számos remek kezdeményezést valósítottatok meg. 

Klúcsó Jenő, Lekrinszki Tivadar: Mindig próbáltunk adni a közösségnek. Volt, hogy Kiskunhalasra a vadászházba az összes magyar nemzetközi játékvezetőt meghívtuk, és egy kötetlen vacsora keretein belül tudtunk barátságokat kötni. De volt olyan is, amikor egy Kiskunhalason rendezett diákolimpia országos döntőre meghívtuk az összes nemzetközi játékvezetőt. Talán ezeknek volt köszönhető, hogy minket vidéki játékvezetőként elfogadtak.