Elhunyt Madár Imre

Mély fájdalommal tudatjuk mindazok számára akik ismerték és szerették, hogy 96 éves korában elhunyt Madár Imre a Bács-Kiskun Megyei Kézilabda Szövetség alapítója, első és örökös elnöke. A kecskeméti és megyénk kézilabdázásáért tett elévülhetetlen érdemei mellett oktatói munkájában végzett tevékenységéért számos kitüntetésben részesült életében. Ahogy egy vele készült riportban fogalmazott: “Nekem a test nevelése volt az életem” – amelynek eredményeként diákjai között számos válogatott sportoló ismerhette meg tőle a testnevelés alapjait.

Madár Imrétől a Bács-Kiskun Megyei Kézilabda Szövetség egy 2018-ban készült cikkel búcsúzik.

Részvétünk a gyászoló családnak! Emlékét örökké megőrizzük!

1924. május 6-án született a Lajosmizséhez közeli berénybenei tanyai iskola épületében. Szülei tanyai tanítók voltak. Az elemi iskola négy osztályát Lajosmizsén a Baracsi úti iskolában végezte, majd a gimnáziumi évekre a Kiskunfélegyházi Szent László Gimnáziumba került.

A középiskola elvégzését követően tanítói oklevelét a kiskunfélegyházi tanítóképzőben szerezte meg. Testnevelő tanárként a budapesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán diplomázott. A Testnevelési Főiskola Edzőképző Intézetében atlétika, kézilabda, labdarúgás és torna szakágban edzői minősítést szerzett. 52 évig szolgálta oktatói munkájával pályafutásának iskoláit. Jelenleg fiával él Székesfehérvár melletti Börgöndpusztán, ahol 95-ik születésnapja előtt pár nappal látogattuk meg.

Hogyan került a megyei szövetség szervezésének élére?

A megye sporthivatala határozta el, hogy legyen megyei kézilabda szövetség. Akkor már a Béke téri Általános Iskolában tanítottam és valamiért engem találtak meg. Bogdanovicsot és az Ökrös Miskát tudtam összeszedni magam mellé segítségnek az indulásra. Nagyon szép évek következtek, szépen terjeszkedett a kézilabda a megyében. 1964-ben aztán átadtam a szövetség vezetését, de mint hátulról irányító, mindig ott voltam. Véleményem szerint a spartakiádok jelentették a nagy áttörést, hiszen akkor rangot jelentett kézilabdázni. Akkor kezdett komoly eredménye lenni ennek, amikor ezek a csapatok aztán edzettek is.

Ön már a kézilabda megjelenésétől egészen a nyolcvanas évekig fújta a sípot. Melyek a legemlékezetesebb emlékei, mint játékvezető?

Hát igen. Mai szemmel nézve a játékvezetés is teljesen más volt. Egy vezető játékvezető volt, két segítő volt, akik zászlóval lengettek a góloknál. Én mindig megnéztem, hogy kik vállalkoztak meccs előtt erre a feladatra. Sokszor döntöttem úgy, hogy inkább megoldom a feladatot egymagam, mert sokszor lengettek ezek össze-vissza. Engem sose lehetett lépre vinni. Volt egyszer olyan, hogy a Szentes csapata hazai pályán osztályozót játszott egy budapesti csapat ellen. Én voltam küldve a mérkőzésre és mivel korán rendezték a mérkőzést, és már öt órakor a vonaton ültem. Amikor hazaértem, mondta a feleségem, hogy háromnegyed hét körül ment értem a pesti csapat, hogy vigyenek a mérkőzésre, de őket én már a helyszínen fogadtam.

Nem csak kézilabdázók, de végül más sportban sikeres diák is megfordult Önnél. Kikre emlékszik a legszívesebben?

Számtalan ilyen volt. Nekem a test nevelése volt az életem. Koroknai Katalin volt válogatott kosárlabdázó az én kézilabdásom volt a Béke tériben. Amikor a Katonába került, Adamik Feri megmondta neki, hogy innentől nem kézilabdázhat tovább. Nagyon jó adottságai voltak és pár hét múlva már az NBI-es kosárlabdacsapatban játszott. A másik ilyen neves játékosom talán Demeter György volt. A főiskolai évek alatt Kecskeméten a Kertészetire járt, aki első osztályú röplabdázó volt már akkor, később szövetségi kapitányként is dolgozott. Történt egyszer olyan, hogy egyik napon délután lejátszotta a röplabda bajnokság döntő egyik mérkőzését, majd rohanva érkezett meg a négy órás Kertészeti Főiskola megyei kézilabda mérkőzésre, hiszen ő volt a kapus.

Talán még egy nagyon emlékezetes élményt tudok feleleveníteni a főiskolai 12 évem alatt. Kiskunhalasra mentünk a korai vonattal mérkőzésre. Volt egy mérnök játékosom, aki már korábban jelezte, hogy előző este neki egy esküvőre kell mennie, de megígérte, hogy a vonatindulásra ott lesz. Pár perc volt már csak a vonat indulásáig, amikor megjelent frakkban. Imre bácsi itt vagyok, játékra jelentkezem. Én kezet fogtam vele, megdicsértem! Megköszöntem, hogy eljött, aztán megmondtam neki, hogy menjen szépen haza, aludja ki magát, nélküle is megvagyunk, majd lesz valahogy. A hozzáállás példás. Azért is mondtam ezt el, mert valahogy ezt kellene visszacsempészni a mai fiatalokba is.

A hosszú pedagógiai pályafutása után nyugdíjba vonulását követően is aktív maradt. Továbbra is tanított vagy a kézilabdáért dolgozott?

A főiskoláról vonultam nyugdíjba. Bementem a városi osztályra, hogy vállalnék még szívesen munkát. Ezt meghallotta a Czollner téri iskola igazgatója, így kerültem a Kurucz téri kisegítő iskolába még három évre. Tornászokat is edzettem. Versenyeztünk is a gyerekekkel, így még itt is értem el sikereket.

Kitüntetései:

1966      Testnevelés és Sport kiváló dolgozója

1984      Mezőgazdasági és Élelmezési Minisztérium „Kiváló Munkáért” kitüntetés

1995      Magyar Köztársaság Belügyminisztere, Toldi Miklós-díj

1997      Magyar Testnevelő Tanárok Országos Egyesületének „Aranyérme”

1998      Kecskemét Megyei Jogú Város Közgyűlése