Hírös Kézilabda Históriák – 9.rész – Tóth Beatrix

Dunavecse büszkesége, a Fradi üdvöskéje  

– ezzel a címmel ellátott kiadványt nyomtak a kezembe az emlékgyűjtés egyik helyszínén. Feltéve a kérdést, hogy ugye tudtad, hogy Tóth Beatrix is Bács-Kiskun megyéből származik? Hát nem! Szerencsére gyorsan megtaláltuk a kapcsolatot és össze is tudtuk hozni ezt a beszélgetést.

Szabadszálláson születtél, Dunavecsén éltél. A kapott cikkben pedig azt olvastuk, hogy már szüleid is kézilabdáztak!

Általános iskolában Szabó János volt a testnevelő tanárom, és még édesanyámnak is ő tartott kézilabda edzéseket. A faluban amatőr szinten volt kézilabda csapat és ebben szerepeltek szüleim is. 7. osztályos voltam, amikor új testnevelő érkezett az iskolába, Fekete Erzsébet személyében. Ő egy fiatal, ambíciózus testnevelő volt, akinél már voltak külön délutáni kézilabda edzések is, de nem volt ez még specifikus, hiszen jártunk mi akkor mindenre az atlétikától a lövészetig minden hova.

Hogyan kerültél Dunaújvárosba?

Akkortájt épült meg a sportcsarnok Dunavecsén és az egyik nyáron ott edzőtáborozott a felnőtt női csapat. Mi mindig ott dobáltunk a kültéri pályán. Kajcsa András, az akkori Dunaújváros edzője egy alkalommal megkérdezte, hogy nem szeretnék –e kézilabdázni? Bár Kunszentmiklósra akartam menni a gimnáziumba, ennek hatására a középiskolát már Dunaújvárosban kezdtem. Hatalmas váltás volt számomra, hiszen a délutáni egy-egy foglalkozásból ott találtam magam, hogy minden nap edzéseken veszek részt. Az első évemet követően húgom Zita is követett és a serdülő csapatban kézilabdázott. Herczeg Béla volt az edzőm és már 16 évesen felkerültem a felnőtt csapathoz is.

Hogyan élted meg ezt az óriási váltást?

A sportág kóstolgatásából egyből belecsöppeni az élsportba azért nem ment zökkenőmentesen. Akkora terhelést kaptam, ami számos következménnyel, mint például magas vérnyomással járt. Kórházban is voltam ezekkel, de szerencsére nem volt semmi a normálistól eltérő.

Középiskolát követően nem maradtál Dunaújvárosban, mi sarkalt a továbbtanulásra?

Valahogy mindig bennem volt, hogy a sport mellett tanulnom kell. Rengeteg sérülésem volt. 14 évesen még el sem kezdtem igazán a kézilabdát és eltanácsoltak egy bokaszalag szakadást követően a sporttól. Tisztán emlékszem rá, amikor a kalocsai kórházban rakták össze a bokámat és az orvos ecsetelte, hogy szerinte nem nagyon kellene nekem ezt a sportot folytatni. Szerencsére akkor és pályafutásom során egyszer sem fogalmazódott meg bennem, hogy sérülés miatt feladjam.

Talán a sérülések miatt is mindenképpen szerettem volna továbbtanulni, marasztalni akartak Dunaújvárosban is, de a TF mellett döntöttem. Életem meghatározó időszaka volt és akkortájt nem is lehetett ezt visszalépésnek tekinteni, hiszen a TF-nek is volt NBI-es csapata. Bár a főiskolai évek alatt egyszer kiestünk az első osztályból, de egyből meg is nyertük a másodosztályt.

A főiskolai éveket követően maradtál Budapesten, a BHG csapatánál folytattad követően. Hogyan jött ez a lehetőség?

Fekete Béla a főiskolán volt a tanárom, mellette pedig a BHG edzője. Ő hívott oda engem. A BHG-s évek is meghatározóak voltak. Az első években mindig ott voltunk a bajnokságban is a dobogó környékén. A vállalat külföldi kapcsolatai révén pedig rengeteget voltunk külföldön. A BHG-s évekre mindig nagyon szép emlékekkel gondolok vissza, hiszen férjemet itt ismertem meg, ő is játékos volt, és idén már az első randink harmincadik évfordulóját ünnepeljük. A rendszerváltást követően azonban a BHG is kezdett széthullani. Majd jött Németh András és szinte azonnal meggyőzött, így kerültem a Fradiba!

Ahogy akkor csapattársaidnak, úgy számodra is a Németh András-féle Fradinak voltál a tagja. Miben volt ez a generáció ennyire különleges?

A legjobb edző életemben Németh András volt. Annyira hittünk Andrásban, hogy ez egyik csapattársam egyszer azt mondta – hogy én annyira hiszek Andrásban, ha azt mondja, én eltolom a faház oldalát is. Ez a fanatizmus szerintem mutatja annak a csapatnak a mentális erősségét, de öröm volt itt kézilabdázni, pedig minden nap meghaltunk általában kétszer. Volt olyan, hogy háttal lefelé mentünk le a lépcsőn olyan izomlázunk volt.

Fradis lányok az Atalntai olimpia után (1996)

Balkezes lévén többször szerepeltél a válogatottban. Honnan indult a válogatott pályafutásod?

14 éves koromtól végigjártam az utánpótlás válogatottakat. A felnőtt mezőnyben Európa bajnokságon 1994-ben és 1996-ban voltam tagja a válogatottaknak. A hazai világbajnoki szereplés pedig maga volt a csoda. Az olimpiának viszont van egy érdekes története. Végigcsináltam az alapozást, majd Tatán a kerethirdetésnél kimaradtam. A bánatot feldolgozni elmentünk nyaralni. Már Szentesen voltam, amikor szóltak, hogy jöjjek, mert olimpiai ruha próbára kell mennem. Hát ez a kis története annak, hogyan jutottam ki az Atlantai Olimpiára.

Mikor tértél vissza a Fradihoz és melyik korosztállyal foglalkozol?

Három fiú és a családi vállalkozásba való besegítést követőn 17 év után jöttem vissza a Fradihoz. Nem hiszek a számmisztikában, de érdekes hogy a kihagyott éveim száma és a Fradiban a mezszámom is 17-es volt. Véletlenek nincsenek. Most a harmadik éve vagyok a legkisebb szivacsosokkal. Imádom őket és három fiú után lányokkal foglalkozhatok, ami külön öröm számomra.

Három gyerek büszke édesanyja vagy. Fiaid közül lépett valaki a nyomdokaidba?

Iker fiaim Levente és Csaba közül Csaba fiam kézilabdázott a Tromosban, de ő inkább a vívás irányába ment később. Jelenleg Zsombor fiam már a Fradi korosztályos csapatában szerepel. Imádtam a Fradiban játszani! Hálás lehetek a sorsnak, hogy  régi csapattársaim most is a legjobb barátaim!

Sok sikert és jó egészséget kívánunk a nevelő munkához!

Tóth Beatrix és családja