Hírös Kézilabda Históriák – 6. rész – Törő Szabolcs

„Mindig csak egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy kimagasló pályafutásom legyen”

Kézilabdáról, gyermekeiről, pályafutásának nehéz időszakairól és a játék utáni mindennapjairól beszéltünk a Lajosmizséről a válogatottig jutó Törő Szabolccsal. A pályán az extravagáns megoldásokról híres szélső ma már edzői karrierjét építi. Beszélgetésünk Dunaújvárosban készült, amit ma már második otthonaként tart számon, hiszen többszöri váltás után itt telepedett le feleségével és gyermekeivel.

Köszönöm szépen, hogy időt tudtál szakítani erre a beszélgetésre.

Ugyan már, nagyon szívesen beszélgetek mindenkivel, főleg ha a pályafutásomról és a kézilabdáról van szó. Aztán majd meglátod, mit tudsz belőle használni. Én mindig olyan ember voltam, hogy ami a szívemen, az a számon. Voltak nagyon jó dolgok az életemben és teljesen égők is, de az is én vagyok. Az viszont biztos, semmit sem bántam meg.

Lajosmizsén nagyon sok tehetséges kézilabdást neveltek. Viszont közülük kevesen mutatkozhattak be a felnőtt válogatottban. Szerinted min múlott az, hogy ez neked sikerült?

Édesapám NB I-es focista, édesanyám pedig kézilabdázó volt. Labdarúgással kezdtem, majd atletizáltam és 9 éves koromban kezdtem el a kézilabdát, Kőnig László volt az első edzőm. Nem nagyon emlékszem vele kapcsolatban se jóra, se rosszra. Jártunk tornákra is, de nem olyanokra kell gondolni, mint ami most a gyerekbajnokságban van. Igazából csak bedobtak közénk egy labdát és szaladtunk utána. Az iskolában engem csak csarnok lakónak hívtak, mert a tanórák helyett én a tornateremben töltöttem minden időmet. Lajosmizse kis település volt, így amikor hazaértem, anyám és apám három pofonnal várt otthon, hogy megint miért nem voltál iskolában. Nem nagyon tudok kiemelni ezekből az évekből konkrét edzőket, mert én szinte minden edzésre bejártam. Az iskolában Móra Frici bácsi sokat foglalkozott velem, de édesanyám edzésén meg mindig Péter Laci bácsi adott nekem is feladatokat. Nagyon élveztem azt, hogy bármilyen edzésen is voltam, bevontak és nem zavartak el.

Általános iskola után egyből Dunaújvárosba kerültél. Egyértelmű volt, hogy ott folytatod?

Abban az időben kezdődött el az, hogy a tehetséges gyerekeket összeszedték az egész országból. Talán Dunaújváros és a PLER kezdték el. Én a dunaújvárosi kiválasztón vettem részt, de nem választottak ki, viszont három lajosmizsei társamat igen. Annyi viszont megmaradt bennem, hogy odamentem Imre Vilmoshoz, és megkértem, hogy amennyiben lehet, én is szeretnék menni. Így kerültem Dunaújvárosba. Úgy gondolom, hogy nem voltam tehetséges, de nagyon akartam. Az, hogy odakerültem, hatalmas motivációt jelentett és fanatikussá váltam. Mindenhova futva mentem, edzések között a Duna-parton lépcsőztem, tényleg meg akartam mindent tenni, hogy a felnőtt csapatba kerülhessek!

Sikerült is, hiszen nagyon fiatalon mutatkoztál be!

Sok éves munkával Imre Vili kijavította a rossz berögződéseket és szinte mindenben segített, nagyon sokat köszönhetek neki. 16 évesen kerültem fel először a felnőtt csapatba. Az akkori Dunaújváros igazi sztár csapatnak számított, és pont egy csúcsrangadón kaptam az első epizód szerepet. Összesen körülbelül három támadás volt, de élveztem minden pillanatát. Amikor Marosi László abbahagyta Dunaújvárosban a játékot, elvitt magával Tatabányára. Hatalmas váltás volt ez a következő négy év, hiszen itt már végig játszhattam kezdőként a mérkőzéseket. Majd visszahívtak Dunaújvárosba. Bevallom, nő volt a dologban, és ma már nagyon bánom, hogy nem maradtam ott, hiszen Marosi Zümire második apámként tekintek. Sokat köszönhetek neki is.

Azért az újabb négy éved nagyon jól sikerült, hiszen közel 700 gólt lőttel ez idő alatt!

Igen, visszakerültem abba a közegbe, ahol pályafutásomat kezdtem, és a sérülések ellenére még mindig égett bennem a tűz. A másik nagyon fontos ebben az időszakban pedig az volt, hogy megnyitotta a kapukat egy külföldi szerződésre, ami össze is jött 2009-ben. Hihetetlen volt Spanyolországba kikerülni. Eibarba kerültem a JD Arrate csapatához, ahol először kétéves szerződést akartak velem kötni, de valahogy éreztem, hogy egy jól sikerült szezon után akár még feljebb is léphetek. Ami jó döntés volt, mert akkor ütött be a gazdasági válság Spanyolországban. Így jutottam el a szegedi ajánlatig, és ezt már elfogadtam, de sajnos ezt az időszakot már nagyban befolyásolták a sérülések.

Összesen hány alkalommal műtötték a térdedet?

Tizenháromszor! Sokan azt mondták, hogy ez azért volt, mert nem vettem komolyan a rehabilitációkat. A frászt, szerintem nálam komolyabban senki nem vette még. Már a tatabányai első négy évem alatt volt egy térdműtétem, ami elfertőződött. Egymás után négyszer kellett megműteni a térdem, végül szinte mindent kipakoltak belőle, még a belhártyát is. Ha folyamatosan kell ezekkel a megpróbáltatásokkal megküzdened, akkor egy idő után feladod. Körülbelül öt olyan szerződés volt, ami a sérülések miatt hiúsult meg. Köztük olyan csapatokkal, mint a Veszprém, a Wisla Plock vagy a Gummersbach. A szegedi évek után még képben volt egy veszprémi szerződés, de megnézték a térdem és nem ajánlottak szerződést. Ezután kerültem vissza újra Tatabányára.

Ekkor azonban már nem csak a kézilabdáról szólt az életed. Miért szerettél volna a fogtechnikával foglalkozni?

Mindig is érdekeltek a műtétek és egyebek, de mivel az iskolát mindig ignoráltam, így az orvosi szóba se jöhetett. Tatabányával úgy egyeztem meg, hogy mellette tanulni szeretnék. Napi egy edzésre kellett csak járnom, de Dunaújvárosban éltem, a suli pedig Budapesten volt. Reggel négykor keltem, délután háromig suliban voltam Pesten. Utána mentem Tatbányára edzésre. Edzés után este 7 órakor vissza Pestre és onnan haza 11 órára értem. Persze mindezt vonattal. Másnap reggel pedig folytatódott ismét elölről. Három hónap után a teljesítményem egyenlő lett a nullával. Persze Vladan Matic, akkori edzőm tajtékzott, és bizonygatta, hogy ő már megmondta ezt az elején. Már abba akartam hagyni, amikor jött egy németországi lehetőség, amire igent mondtam.

Hogy alakult a kint töltött időszak?

A német turnéval kapcsolatban annyit, hogy két oldala volt: egy nagyon jó része és egy rossz is. Pályafutásom során éltem már Spanyolországban is, és azt imádtam. Ezt Németországról nem tudom elmondani. Ha szavakkal kell jellemezni egy országot, akkor Spanyolországról azt mondom, hogy élet, Németországról pedig azt, hogy pontosság. Tudtam én, hogy ilyenek, de ezt megtapasztalni szörnyű volt. Az ötöd osztályba mentem ki játszani, én azt gondoltam, hogy majd kell heti egyet edzeni, ehelyett mindennap edzés volt. Egész évben két hetünk volt, amit kivehettünk, de azt se egyben, hanem csak két részletben. Két évet voltam kint, de a csapaton belül senkivel nem tudtam szorosabb kapcsolatot kialakítani, egyáltalán nem voltak befogadók. A másik negatív dolog pedig az volt, hogy egyből beraktak irányítónak. Tőlem várták azt, hogy vezér legyek ezen a poszton, amikor én szélső voltam világ életemben.

És mi volt a pozitív része a kint töltött éveknek?

Amit ígértek, azt meg is kaptam, de azt is olyan németesen. Autót ígértünk, tessék. Semmi öröm, csak mint egy gép. Megígértük, itt van! A másik pozitívumot pedig Uwe Schwöppe jelentette. Őt angyalként küldték nekem. Amikor problémám volt, mindig ő segített. A fogtechnikában a szakmai németre is szükség volt, így intenzíven tanultam. A második év végére jutottam el arra a szintre, hogy felvettek egy olyan helyre, amit megálmodtam magamnak a fogtechnikai tanulás elején. Pénteken kaptunk egy telefont, hogy feleségem testvérénél szívtranszplantációt kell végrehajtani. Annyi év távollét után feleségem úgy döntött, hogy ő most hazaköltözik. Mindenhova előtte elkísért a pályafutásom során, és akkor nekem kellett belátni, hogy vége ennek a vándor életnek. Szombati meccs után beszéltem az elnökkel, hogy hazajövünk, amiből egy hatalmas botrány keletkezett. Szerencsére Uwe ebben is segített, és hétfőn már itthon voltunk. A fogtechnikai pályámat kidobtam az ablakon, de azt hiszem, hogy valamiért ennek így kellett történnie.

A fogtechnikai munkát nem folytathattad volna Magyarországon?

Itthon újra az elején kellett volna kezdeni mindent. Én komoly beavatkozásokat szerettem volna végezni, amihez itthon újabb nyolc évre lett volna szükség. Ehhez már nem volt energiám. Ezután voltam fuvarozó, üzletkötő és értékesítő is, de mindig azt éreztem, hogy ez nem az én világom. Évekig egy darab meccset nem néztem meg és mindent meg is szüntettem a kézilabdával kapcsolatban, majd jött egy felkérés, és jelenleg a Holler UFC Dunaföldvár NB II-es férfi csapatának vagyok az edzője. Nagyon nehezen vágtam bele. Az edzői képzést most szeptemberben kezdtem el. Ez most egy új könyv.

A válogatottról eddig kevés szó esett. Erről nem szívesen beszélsz?

Nincs ezzel gond, csak persze van bennem hiányérzet. A legjobb az volt, amikor a válogatottnak volt egy olyan időszaka, amikor a PLER-es és dunaújvárosi generáció összeért, és ez jelentette a gerincét a felnőtt válogatottnak is. Voltam három Európa bajnokságon és kettő világbajnokságon is. Azonban még ha el is értem huszonnyolcféle dolgot a pályafutásom során, nem helyettesíti semmi az olimpiát. 29 éves voltam és ismét egy sérülés. Lemaradtam Londonról. A válogatottban egyébként szerettem mindenkit, de valahogy nem tudtam beépülni, ez az én hibám. Megfelelni meg akartam, de nem találtam meg a hangsúlyt a társakkal. Talán ez az akkori stílusomnak is köszönhető volt. Míg a többiek diszkóba jártak, addig én hardcore koncertekre.

Két gyermek édesapja vagy. Hogyan ismerkedtél meg a pároddal?

Amióta megszületett a két gyerekem, azóta teljesen megfordult az életem. Korábban a külsőmön is meglátszott, hogy keresem az utam. Néha polgárpukkasztó volt a megjelenésem. Raszta volt a hajam, tetoválásaim voltak és feketére voltak festve a körmeim. Azóta teljesen megváltoztam és nagyon fontos a családom. A családi szeretet, ami otthon azon a nyolcvan négyzetméteren van, az maga a csoda.

Feleségemmel még Spanyolországba szerződésem előtt ismerkedtem meg. Pont egy vereség után beültünk egy bárba a barátommal. Volt bent két lány és italt küldtünk nekik. A pincér lány a végén megkérdezte, hogy ha gondolom, akkor meg tudja adni annak a lánynak a számát. Két nap múlva már randiztunk. Ez volt július elején és július 23-án már ki kellett utaznom Spanyolországba. Három hete voltunk együtt, amikor azt mondta, hogy ő felad mindent és jön velem. Hát ez a mi történetünk. Azóta is együtt élünk boldogságban két gyermekünkkel.

Köszönöm szépen beszélgetést. Sok sikert kívánok a továbbiakban!